7. Elgyöngült állam? Információs politika és a demokrácia válsága. (Castells II: 5, 6)
5. Hatalom nélküli állam?
Napjainkban az állami kontroll alól egyre inkább kikerül a tőke, a javak, a szolgáltatások, a technológia, a kommunikáció és az információ globális áramlása. Miközben a globális kapitalizmus erősödik, illetve a nacionalista ideológiák elterjednek az egész világon, a közben a nemzetállam, amely a Modern Korszak szülötte, úgy tűnik elveszíti hatalmát, bár a befolyását nem. Gyakorlatilag egy rendszerszerű globális jelenségről van szó, de különböző helyi variációkkal. A nemzetállam elgyöngülése abból következik, hogy képtelen navigálni a globális hálózatok hatalma és az egyedi identitások kihívásai között.
I. Globális hatások:
A globalizáció többfajta módon hat az államra. Az eszközkapacitása (mozgástere) döntően lecsökkent a legfontosabb gazdasági döntések meghozatala, a média és elektronikus kommunikáció, illetve a bűncselekmények kontrollálása terén:
Gazdaság – A nemzeti gazdaságok középpontja transznacionális: A pénzügyi piacok és a valutapiacok kölcsönös függősége – ahogy a nap 24 órájában folyamatosan működnek, mint egy valós idejű egység (ahol folyamatos jelen idő létezik) – összekötik a nemzeti valutákat. Középpontjában a dollár, a jen és az euró (előtte EU-s pénzek, főként a német márka) hármasa áll. A valuták egymástól való függése indikálja a monetáris politikák kölcsönös függését, ami végeredményben meghatározza a költségvetési politikát, így a nemzetállamok elveszítik gazdasági függetlenségüket, mert a gazdaság alapvető folyamatainak teljes ellenőrzése már nem csak az ő kezükben van. Ez a folyamat az 1980-as évektől kezdett egyre erősebbé válni. Ezt csak erősítette a termelés növekvő transznacionalizációja. Mára egy új pénzügyi krízis veszélye jelent meg az állam szintjén, gyökere a hazai és nemzetközi folyamatok közötti alapvető ellentmondás: nemzetközivé váló befektetés, termelés és fogyasztás vs. nemzeti adórendszer. A növekvő függőséget jól mutatják a különböző statisztikák is: a növekvő külföldi adósság, a központi bankok valutatartalékainak átalakulása, az állami túlköltekezés és a növekvő export. A statisztikák vizsgálata után kibontakozó három fő gazdasági trend:
- az államnak még mindég részt kell vállalnia gazdasági elköteleződést jelentő projektekben és vannak sok kiadással járó kötelezettségei-feladatai – ez az adón túl másfajta finanszírozást is szükségessé tesz és ez nagyobb kötöttségeket hoz,
- az államok kölcsönügyletei egyre inkább nemzetköziek, a külföldi tőkétől teszi függővé őket,
- hosszútávon nem lehetséges, hogy a nemzeti gazdaság termelje ki az állam finanszírozásához szükséges többletet (ld. Japán példa: a cégek adnak kölcsön, ehhez azonban növekvő gazdaságra van szükség, recesszió idején borul a rendszer).
Mindez azt hozta magával, hogy még a legfejlettebb és leggazdagabb országokban is nemzetközi vonatkozású pénzügyi válságok alakultak ki.
Végeredményben az állam egyre kevesebb gazdasági hatalommal bír a monetáris politika terén, a költségvetés meghatározásában, a termelés és kereskedelem megszervezésében, az adók beszedésében és a szociális juttatások és szolgáltatások nyújtásában.
Média – Globális kommunikációs hálózatok, helyi közönség, bizonytalan szabályozók: Az információ és szórakoztatás, a vélemények és képek kontrollálása mindig is az állami hatalom alapját jelentették. Ebben a hatalmi szegmensben három, egymással is kapcsolatban lévő kihívással néz szembe az állam:
- globalizáció és összefonódó média tulajdonlás,
- a technológia rugalmassága és mindent átitató elterjedése,
- a média autonómiája és sokszínűsége.
Az 1980-as évektől a média rendszere minden országban (kivéve Kína, Szingapúr és a fundamentalista világ) teljesen átalakult. Az újságok tulajdonlása konzorciumok kezében van, a médiagazdaság globálissá vált (tőke, résztvevők, technológia és tulajdonlás szempontjából). Ezzel nagyrészt kikerült az állam fennhatósága alól. Ehhez hozzájárul, hogyha egy média politikailag vezérelt, akkor csökken a piaci ereje, kisebb lesz a közönsége. A független média életébe nem nyúlhat bele büntetlenül az állam, politikailag megfizeti a költségeit (hiteltelenség, csökkenő nézettség, manipuláltság ismerete). Emiatt vesztik el az Információs korszakban az autoriter államok a csatát a médiával szemben.
A globalizációval párhuzamosan erősödik a lokalizáció: megsokszorozódott a lokális média mennyisége (különösen a rádió és a kábeltelevízió). Ez növekvő szegmentációt jelent a közönségnél. A két trend (a globalizáció és lokalizáció konvergál: a nagy cégek helyi, kisebb médiacégeket vásárolnak).
A számítógép közvetítette kommunikáció szintén kibújik az állami ellenőrzés alól. Ez a kommunikáció nem ismeri a határokat, ami nehézzé teszi még az ismert információforrások ellenőrzését is. A jövőben az állam harcolni fog a globálisan összekapcsolódó telekommunikációs hálózatokban folyó információ ellenőrzéséért, feltehetően sikertelenül.
- Az állam egész szerkezetét behálózza a bűnözés: a korrupció, a fenyegetések, és az illegális politikai finanszírozás révén.
- A nemzetközi összefogás elengedhetetlenné válik a bűnüldözés folyamatában.
- A pénzmosásból eredő pénz egész gazdaságokat stimulálhat vagy destabilizálhat.
A globalizáció mellett hozzá hasonló, másik meghatározó folyamat a multilaterializáció. A hidegháborút követő időszak a nemzetállamok közötti növekvő függőséggel járt. Ennek okai:
- A két alapvetően szembenálló katonai blokk feloldódása az egyik megszűnésével: törékeny globális kollektív biztonság, ellenségkép hiánya, Oroszország és Kína szerepe bonyolítja a képet.
- Az új technológia hatása a háborúzásra: növekvő költségek, bonyolultság növekedése, függőség a katonai szövetségesektől – gyártóktól (egyedül az USA önellátó), gyorsan elavuló technológia, jól képzett – az eszközöket használni képes – hivatásos hadsereg szükségessége, a globális biztonság folyamatos fenyegetettsége az atom-és biológiai fegyverek elterjedtsége és kontrollálatlansága miatt.
- a legnagyobb kihívások (pl. környezetvédelmi fenyegetés) globális döntéseket igényelnek: a környezetvédelmi problémák kezelése nemzetközi összefogást igényel, de egyelőre ritka a cselekvés, gyakoribb, hogy csak tárgyalnak.
Az államok erre az egész kihívásra úgy válaszolnak, hogy magasabb szinten próbálnak egy szuper-államot létrehozni, amely képes a globális folyamatokat kontrollálni. Az Európai Unió létrehozása tulajdonképpen egy politikai kartell, amelynek segítségével a „kicsi” nemzeti államok közösen ki tudnak hasítani egy szeletet az új globális rendszer ellenőrzéséből, aztán folyamatos tárgyalások folytán elosztják egymás közt, amit szereztek. Ugyanez igaz az összes nemzetközi intézményre az ENSZ-től a WTO-ig. Ugyanakkor aligha fordulhat elő, hogy a világon az emberek egy átfogó államok feletti államért lemondanának a szuverenitásról.
Az állam, a társadalmi osztályok, a társadalmi csoportok és identitások között komplex kapcsolatrendszer alakult ki. Minden közösségben és régióban a szövetségek és a politikai kifejeződésük eltérő lehet, válaszként a helyi/regionális hatalmi viszonyokra, a terület történelmére és sajátos gazdasági szerkezetére. Az állam legitimációs válságba kerül annak következében, hogy az identitások sokasága követel egyszerre megoldást a problémáira, miközben az állam képtelen kielégíteni mindenki elvárásait ugyanabban az időben. A helyi szint megerősödésének két egymás felé közeledő oka van:
- a helyi kisebbségek a helyi politikai szinten találják meg leginkább számításaikat, a területi alapon épülő kisebbségek nem tudnak az állam magasabb szintű, akár szövetségi intézményeihez eljutni,
- ugyanakkor a nemzetállamok is a nagyobb kérdésekkel, a globális problémák kezelésével vannak elfoglalva. Ezért hagyják, hogy a helyi szintű politika vállaljon felelősséget a helyi döntések meghozatalában.
Az állam a decentralizációban találja meg a legitimáció új forrását. De ez csak látszólagos: ami kezdetben az állam legitimációjának tűnt, az később az állam de-legitimizációjához vezethet, a társadalom széteséséhez, szegmentációhoz, a különböző közösségek-identitások integrációjának a végéhez. Ezt nevezi Castells tribalizációnak. A jobbról jövő fundamentalista megoldás sem erősíti meg a nemzetállamot, mert egyeseket kizár a nemzetből, annak ellenére, hogy ugyanazon a területen élnek.
Végeredményben az állam túl kicsi, hogy kezelni tudja a globális kihívásokat és túl nagy, hogy megoldja az emberek hétköznapi problémáit. (A későbbiekben Castells Mexikó és az Egyesült Államok példáján keresztül világítja meg a fentebbi trendeket.) Tézis: Empirikusan megfigyelhető, analitikusan értelmezhető kapcsolat van a globalizáció, az informalizáció, a kapitalizmus megújulása, az identitás alapú társadalmi mozgalmak megerősödése és a politikai legitimáció válsága között. Pontos együttesük azonban specifikus minden társadalomban.
Azonban valaki érvelhet úgy, hogy az állam nemhogy gyengül, hanem erősödik ebben a korszakban, hiszen az új technológiák elterjedése lehetővé teszi a totális ellenőrzést, továbbá e miatt a privát szféra védelme az egyik legfontosabb kérdéssé válik. Ez az érvelés azonban helytelen, mert összekever két dolgot: a nyilvánvalót és a zavaros elméletet. A hálózatosodás és a decentralizáció ugyanis éppen ennek a technológiának a hatására erősödhetett meg, ez pedig ellene hat a centralizációs törekvéseknek, az egyirányú ellenőrzésnek, a vertikális bürokratikus kontrollnak. A társadalmak ma nem rend alapú börtönök, hanem rend nélküli dzsungelek. Miközben a bürokrácia használhatja az új technológiát megfigyelésre, a közben a polgárok is gyűjthetnek információt az államról. A nagyobb veszély nem is igazán az államtól, hanem a kíváncsi cégektől jön: a Nagy Testvér helyett megjelentek a Kicsi Testvérek. Vagyis a korábban állami monopóliumot képező szimbolikus és fizikai erőszak alapját jelentő megfigyelés, ellenőrzés illetve információszerzés szétterjed az egész társadalomban. Fontos szerepet játszik ebben a média, amelyik hivatalból kémked az állam ellen – igaz ezt már igen régóta – most azonban hihetetlenül megnőttek a rendelkezésére álló eszközök is. Így mostanában az állam sokkal inkább ellenőrzött, mint ellenőrző szerepben van.
A fentebbi folyamatok miatt a mai szuverén államrendszer működése és az újfajta plurális hatalmi szerkezetek kialakulása párhuzamos. Az új hatalmi rendszer jellemzője, hogy a hatalomnak plurális forrása van és a nemzetállam csupán az egyik és nem az egyetlen/legfontosabb. A nemzetállamnak számos versenytársa akadt már a történelem folyamán (városállamok, szövetségek és birodalmak), de mára az állam már egyre kevésbé, mint szuverén egység működik, hanem sokkal inkább, mint egy eleme a nemzetközi politikai rendszernek (polity).
Ugyanakkor az államot kihívás éri egy sokkal nehezebben megragadható hatalmi oldalról is: Ezek a pénz-, termék-, kommunikációs-, bűnözési-, nemzetközi intézmények közötti-, szupranacionális katonai-, nem-kormányzati szervezetek közti-, transznacionális vallási- és közvéleményt formáló mozgalmi hálózatok. Tehát miközben a nemzetállamok nem szűnnek meg létezni, a jövőben egyre inkább már csak szereplői lesznek egy tágabb hatalmi hálózatnak.
Ugyanakkor minden mai elméletben az állam és a társadalom közötti viszonyt, így az állam teóriáját a nemzet kontextusában értelmezik, és a referenciakeret a nemzetállam. De mi történik akkor, ha a nemzeti közösség többé már nem a releváns közösség? Tehát az elmélet nézőpontjából szükség van a teljes megújulásra, hogy megérthessük az új hatalmi viszonyokat, anélkül, hogy már fogalmainkban eleve rendelkezzünk az állam és a nemzet közötti erős viszony feltételezésével. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nemzetállamok teljesen irrelevánssá válnának, ez még nagyon hosszú ideig elképzelhetetlen.
A nemzeti politika még mindég központi szerepet játszik a nemzeti versenyképesség növelésében, a helyi gazdasági feltételek meghatározásában (ezáltal a lokális/regionális és a globális közötti viszonyok kialakításában), a protekcionista intézkedések meghozatalában valamint véghezvitelében és a nemzeti területen élő humántőkével való gazdálkodásban, így a gazdasági produktivitás növelésében/csökkentésében.
Az elgyöngülő államnak Castells szerint egy lehetősége van újra megerősödni, ha képes lesz szakítani a nemzeti alapú politikával és ő maga üdvözli a demokrácia krízisét – vagyis, ha képes szembenézni a kihívással és nem ragaszkodik görcsösen a korábbi működésmódokhoz.
6. Információs politika és a demokrácia válsága
Tézis: Információs politika
– a média világa
A politika átalakulási folyamatának végén létrejön mindaz, amit Castells információs politikának hív. Ennek hátterében az új információs és kommunikációs technológia áll, illetve a hálózati gazdaság, valamint a közösségi reakciók. A politikai folyamatok bemutatásának egyre inkább a média kerül a középpontjába – ez a legfontosabb változás, amit az információs politika fémjelez. Nem minden politika kerül be a médiába, viszont csak az képes jelentős hatalomhoz jutni, amelyik megjelenik a médiában.
Mindez nem jelenti azt, hogy:
- a média a közvéleményre erőlteti a saját véleményét – mivel a média sokrétű és nem egységes,
- a közvélemény csupán passzív befogadó és könnyen manipulálható lenne – mivel a közvélemény nem egységes és nem (csupán) manipulálható egyénekből áll.
Az, hogy az információs politika média-központú Castells állítása szerint azt jelenti, hogy a média szférán kívül csak politikai marginalitás létezik, ami politikailag fontos, az megjelenik a médiában, DE, hogy pontosan mi, az nem a média által meghatározott, hanem elsősorban nyitott társadalmi és politikai folyamat eredménye. A média keretet ad a politika számára és strukturálja azt.
A politika átalakulása nem csak a választások megváltozását jelenti, hanem hatással van a politikai szervezetekre, a döntéshozásra, a kormányzásra és alapvetően megváltoztatja az állam és társadalom közti viszony természetét. Az állam és a jelenlegi politikai rendszer még mindig az ipari korszak szervezeti formáin és folyamatain alapul, ezek azonban az információs korszakban elavulnak és az információk áramlásának megváltozása az állam egészének autonómiáját kérdőjelezi meg.
Castells nemzetközi adatokat és példákat használ fel álláspontja bizonyítására (így az USA, az Egyesült Királyság, Franciaország, Oroszország, Spanyolország, Olaszország és Japán példáját hozza többek között).
Az állami intézményekhez való hozzáférés azon a képességen múlik, hogy valaki mennyire sikeresen képes mobilizálni az állampolgári szavazatokat. A mai modern társadalmakban az emberek a médiából és elsősorban a televízióból nyerik az információikat és ezen az alapon formálják meg saját véleményüket. A média viszonylag független a politikai hatalomtól, viszont a kormányzat függ a választásoktól, az emberek által formált közvéleménytől – amit közvélemény-kutatásokon mérnek, fókuszcsoportokban vizsgálnak és más egyéb módokon elemeznek. Az audiovizuális média az elsődleges forrása a képeknek, szövegeknek, melyeken az emberek aztán elgondolkodhatnak.
De ki áll a média mögött, ki a média? Mi a politikai autonómiájának a forrása? Hogyan keretezik a politikát? A demokratikus társadalmakban a média főárama gazdasági csoportokat rejt, melyek egyre koncentráltabbak, globálisan kölcsönösen összekapcsolódnak, miközben ugyanakkor sokszínűek is és szegmentált piacokon működnek. A nézettség/hallgatottság a legfontosabb a média számára, mivel ez a bevételek fő forrása a reklámok révén. De egyidejűleg a hitelesség is központi szerepet játszik, hitelesség nélkül ugyanis a hírek értéktelenek. A hitelesség megőrzéséhez viszonylagos távolságot kell tartani a politikától, ami ugyancsak a politikai függetlenséget erősíti. A gazdaságilag indokolható függetlenséget erősíti a szakmai profizmus eszméje, ami az újságírást jellemzi. Mindezt tovább erősíti a folyamatos média-verseny, aki hibázik, azt versenytársai gyorsan félrelökik. Tehát végeredményben a médiának egyrészről kellően közel kell lennie a politikához és a kormányzathoz, másrészről viszont semlegesnek kell maradnia, hogy fenntartsa hitelességét. A politika viszont egyre inkább média-központúvá válik, a politikai szereplők ezen keresztül kívánják mobilizálni a polgárokat és szervezni a politikai akcióikat, így a média válik a politika fő csatamezejévé. A politikai hírek és a politikusok fő műsoridőben jelennek meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy a média határozná meg, hogy az emberek mit gondolnak a politikáról. Ennek fő oka, hogy a média maga is sokrétű és a médiában megjelenő politika is összetett. A média, mint politikai tér ellentmondásos világ, ahol különböző szereplők és azok stratégiái csapnak össze, az eredmény pedig sokszor váratlan. A mediokrácia ilyetén működése – a média, mint a politika csatatere – nem mond ellent a demokráciának, mert épp annyira plurális és versengés alapú, mint maga a politikai rendszer: nem túlságosan.
Az amerikai politika átalakulása három egymással szoros összefüggésben álló trend eredménye:
- A politikai pártok hanyatlása: a kampányfinanszírozás megreformálása mára azt jelenti, hogy a legtöbb jelölt sikere sokkal inkább pénzgyűjtő képességeitől és közvetlen társadalmi kapcsolataitól függ, semmint pártja támogatásától. Ez különösen fontossá teszi a média szerepét, mint közvetítőét a jelölt és a potenciális támogatók között.
- Komplex média-rendszer kialakulása: a fordulópont az 1960-as Kennedy kampány volt, ekkortól meghatározó a televízió az elnökválasztásban. Egyidejűleg a televízió napirend meghatározó (agenda setting) szerepbe is került – csak azok az események érnek el széles közönséget, melyek a televízióban is megjelennek, így a médiának egyre erősebb a hatása a közvélemény alakulására. Ennek következményeként egyrészt megnőtt a televízióra fordított politikai költségek mennyisége, másrészt a televíziós megjelenés központi kérdéssé vált. Ami fontos, az nem a vitakérdés, hanem, az hogy hogyan beszélnek róla, ki beszél róla és mi jelenik meg a médiában.
- a politikai marketing és egyéb visszajelző módszerek kifinomulása: a technológia átalakítja a média politikai szerepét, de nem csak közvetlenül a médiára hatva, hanem úgy, hogy képes valós időben (real time) összekötni a politikai marketinget és a médiarendszert. Az 1960-as évektől kezdve a számítógépek megjelenése elvezetett a stratégiai közvélemény-kutatás megjelenéséhez, azaz, hogy különböző lehetséges szavazói célcsoportokat vizsgálnak. A következő évtizedekben a kutatók alapvetően meghatározták a kampány-stratégiát és központi közvetítővé váltak a jelöltek, a polgárok és a média között. Az imidzs-építőkkel és a politikai reklám-készítőkkel együtt ők tartják kezükben a kampányokat. A kommunikációs stratégák a technológia fejlődése révén egyre jobb visszajelző eszközökhöz jutottak, mára olyan rugalmas és gyors visszacsatolásra van lehetőség, hogy rendszeresen napi méréseket végeznek.
Ugyanakkor ahogy a média egyre decentralizáltabb és sokszínűbb lett, úgy vált lehetővé, hogy a politikusok egyre jobban meg tudják szólítani a célcsoportjaikat.
Az Internet az 1990-es évekre a politikai kampányok egyik fontos eszközévé vált, ellenőrzött vitákkal és a támogatók jobb kontrollálásával. Gyakran a hagyományos reklámok is internetes címekre mutatnak, így csatolják be a tudatosabb választókat.
Hogy jobban megértsük miképp ad a média keretet a politika számára tudnunk kell, hogy milyen elvek igazgatják a hírgyártást: folyamatos harc a nézettségért/hallgatottságért, verseny a más szórakoztató tartalmakkal, a szükséges politikai semlegesség megőrzése és a hitelesség megtartása. Épp ezért a hírek, így a politikai hírek is elsősorban szórakoztatnak: az eseményről szólnak és nem a hátteréről, a személyről és nem a csoportról, a konfliktusról és nem a konszenzusról, a tényekről melyek bonyolítják a történetet és nem azokról, melyek magyarázzák. Csak a „rossz hírek” a jó hírek. Ez különösen érthető, ha arra gondolunk, hogy a hírek párhuzamosan futó szórakozató műsorokkal versenyeznek a nézettségért. A lóverseny-politikát ezért úgy állítják be, mint az ambíciók vég nélküli játékát. E közben a politikusok egyre kevesebbet is beszélhetnek: míg 1968-ban 42 másodpercet, addig 1992-ben 10 másodpercet átlagosan megszólalásonként.
Egy további igen fontos trend az események perszonalizációja: a politikusok és nem a politika áll a média figyelem középpontjában. Így az emberek emlékezetében a személyes motivációk és a személyek állnak a politika hátterében. Az üzenet hordozói lettek az üzenetek.
Mindezek eredményeképpen a napi politikában a negatív hírek vannak túlsúlyban, a politikai hirdetések a negatív üzenetekre koncentrálnak, melyek célja az ellenfél politikai megsemmisítése. Az ellenséges politikai karakterek levadászása a leghatékonyabb fegyver a médiaharcban. Folyamatosak tehát a személyeskedést sem nélkülöző politikai támadások a médiában.
A végeredmény, hogy a politikát végtelenül leegyszerűsítik a médiában – vagyis létrejön egy politikai valós virtualitás. Kérdés, hogy ez az amerikai módi mennyire előszele az információs korszak politikájának, vajon erről szól majd a jövő a világon mindenhol?
Az európai politika amerikanizációja ellentmondásos:
- Ellenhatás: az európai politikai rendszer működése sokkal inkább a pártokon alapul, mint az amerikai. Ugyanakkor az európai politikai kultúra olyan, hogy a személyeskedés gyakran visszafelé sülhet el – nagyobb tiszteletben tartják a privátszférát. Továbbá az 1980-as évekig a legtöbb európai televíziós társaság a kormányzat kezében volt és a politikai hirdetéseket tiltották. Vagyis lényegében más a politika és a média viszonya Európában, mint az USA-ban.
- Amerikanizáció: a politikai eredménye szempontjából a média Európában is ugyanúgy meghatározó, mint az USA-ban. Itt is a média az elsődleges forrása a politikai információknak, így a közvélemény meghatározásának. A média Európában is hasonló hírgyártási logikát követ: leegyszerűsített üzenetek, profi hirdetés és politikai marketing, személyekhez kötődő hírek, negativizmus és a hírek kiszivárogtatása.
Castells a következőkben az Egyesült Királyság, Oroszország, Spanyolország és Franciaország példáján keresztül vizsgálja az európai helyzetet. Majd Bolívia példáján keresztül mutatja be, hogy a világon még a legelszigeteltebb országokban is érvényesül ez a hatás.
Az elmúlt másfél évtizedben a politikai rendszereket mindenhol botrányok rázták meg, olyan politikai pártokat és vezetőket maguk alá gyűrve, akik korábban megingathatatlan hatalommal bírtak (pl. olasz kereszténydemokraták, japán liberális demokraták, indiai kongresszus pártiak…) A skandináv demokráciák és egy-két kisebb ország kivételével a világon mindenhol politikai botrányok törtek ki. A legtöbb esetben politikai korrupcióról volt szó. Miért? Miért épp most? A statisztikák szerint a mai demokráciák nem korruptabbak, mint korábban. Az indokok sokkal összetettebbek:
- A leegyszerűsödött politikai vetélkedés eltünteti az ideológiai különbségeket, ez összemossa a különböző politikai pozíciókat, ezért a polgárok sokkal érzékenyebbek lesznek a pártok és politikusok megbízhatóságára, mint korábban.
- A politika perszonalizációja ugyancsak a személyeket állítja a középpontba, akikben könnyebb csalódni, mint intézményekben vagy egész pártban.
- A globális bűnöző gazdaság elterjedésével megjelent az állami intézményekben is – ez remek muníciót szolgáltat a botrányokhoz.
- De a legfontosabb, hogy a botránypolitika a leghatékonyabb fegyverré vált az információs korszak politikájában. A gondolatmenet a következő: a politika a média közegében zajlik, ez a média sokkal erősebb, mint valaha (technológiailag, gazdaságilag és politikailag), globális szerveződése, hálózatba rendezettsége révén pedig lehetővé válik, hogy kibújjon a helyi politika ellenőrzése alól, miközben a politikai közvélemény fő forrásává válik. Ez nem azt jelenti, hogy a média lenne a negyedik hatalmi ág, hanem azt hogy az összes politikai-hatalmi harc alapja.
- Mindeközben a média egyre drágább, igen költséges a médiában jelen lenni és ettől is költségesebb folyamatosan közvéleményt kutatni, hirdetni, a politikai piacot elemeztetni, imidzset építeni… A jelenlegi politikai finanszírozási rendszer mellett egyetlen országban sem könnyen megoldható a növekvő költségek legális előteremtése. Így szinte mindenkinek van valami vaj a füle mögött.
- Ennek eredményeképpen egy folyamatos leleplezés, versengés indul egymás politikai karaktereinek megsemmisítésére, gyakran a korábbi szövetségesek szivárogtatnak ki információkat. De ugyanebben a játékban érdekeltek az újságírók, a gazdasági szereplők is…
- A végeredmény, hogy az emberek azt látják, hogy a politikában csalnak, az már nem is érdekes, hogy pontosan kit lepleznek le, a negatív hatások mindenkit érintenek (a kabátlopási ügyben a tolvaj és a meglopott idővel összekeveredik, senki nem emlékszik már pontosan mi is történt).
- A kialakult szituációt erősíti, hogy a média botránykrónikás szerepét védik a bírók, az igazságszolgáltatásban dolgozók. A szimbiotikus viszony eredménye, hogy a vizsgálódó hatóságok és a média kölcsönösen megvédik egymást. Együtt harcolnak a demokráciáért – legalábbis, azért ami marad belőle. Eközben delegitimizálódnak a pártok, a politikusok, a politika és végül a demokrácia maga.
Szedjük össze, hogy miről ír Castells a politikáról szóló két fejezetben, felfedve egy összetettebb folyamatot, a demokrácia krízisét:
- a nemzetállam elveszti szuverenitása egy részét a globalizáció, a transz-nacionális szervezetek hálózata és a jóléti rendszerek megrendülése miatt,
- a speciális közösségi identitások alapján megkérdőjeleződik az állampolgárság és a nemzet koncepciója,
- az állam válsága mellett a politika egésze és a hitelesség is megkérdőjeleződik: a média közvetítette politika személyes szintre redukálja és leegyszerűsíti a politikát, technológiai manipulációs eszközöket nyújt, a törvénytelen politikai finanszírozás felé nyomja a politikát, elősegítve a botránypolitizálás kialakulását.
A három egymást erősítő trend elégedetlenséget szül a pártokkal, a politikusokkal és a professzionális politikával kapcsolatban.
Ez a kiábrándulás nem jelenti, hogy az emberek nem fognak többet szavazni, vagy hogy ne érdekelné őket a demokrácia jövője. Az emberek nem szívesen adják fel a reményt, főleg, hogy ezek az intézmények véres erőfeszítések eredményeképpen jöttek létre. Az elidegenedés azonban erősödik, ezt mutatja, hogy a polgárok egyre nagyobb mértékben előre nem bejósolható módon szavaznak, váltogatják, hogy kire szavaznak, illetve valaki ellen szavaznak – és nő a harmadik pártok szerepe is. Mindez a rendszerbe kódolja a bizonytalanságot. A politikai demokrácia intézménye, ahogy azt a XVIII-ik századtól ismerjük egyre inkább kiüresedik.
Castells a megoldást az átfogó válságra három lehetőségben látja, melyek a gyakorlatban is megjelentek a kilencvenes években:
- a helyi állam és politika megerősítése, ennek azonban korlátja a nemzetállam fragmentációja,
- az elektronikus kommunikáció participációt növelő potenciálja – egyelőre azonban egyesek kizáródnak ebből a lehetőségből, másrészt a médium átláthatatlansága a politika show jellegét erősítheti, de a proaktív mozgalmak már igen hatékonyan használják ezt az eszközt,
- a szimbolikus politika felerősödése, a nem-politikai kérdések körüli mobilizáció (humanitárius segítségnyújtás, sok különböző féle helyi és globális aktivista csoportok tevékenysége), melyek révén a korábban passzív polgárok politikai nyomást fejtenek ki.
A kérdés, hogy ezek a folyamatok képesek lesznek-e megújítani a politikai legitimációt a modern társadalmakban.
[1] Ezen a ponton ellentmondásos Castells: más helyeken megjegyzi, hogy a társadalmat egyben tartó szociális kiadások fontosak. Másrészt – tehetjük hozzá mi – tény az észak-európai jóléti mintaállamok a magas költségeik mellett is élenjárók az információs társadalom építésében, miközben a legversenyképesebb gazdaságok is egyúttal. Vagyis a képletbe hiba csúszott: a magasan kvalifikált munkaerőből hiány van a globális világban, így a cégek kénytelenek a magasabb szociális költségekkel dolgozó jóléti gazdaságokban élő képzettebb munkást is foglalkoztatni. Az viszont tény, hogy az olcsóbb, képzetlenebb munkaerő ezekben az országokban veszélybe kerül. Ez azonban (egyelőre?) nem ölt akkora méreteket, mint ahogy azzal Castells riogat. Arról mindjárt beszél Castells is, hogy termelékenységi és minőségi különbségek vannak a fejlett és fejlődő országok között – ennek azonban csökkenő jelentőséget tulajdonít.
[2] Ez a tézis nem bizonyított: a különböző fejlett államok, és a kifejezetten jóléti államok között is találhatók különbségek a produktivitás és a minőség, valamint a munkaerőpiac nagysága szempontjából.