Krajcsi Attila
Szegedi Tudományegyetem, Pszichológia Tanszék, Megismeréstudományi csoport
(A tanulmány alapja a Szent Ignác Szakkollégium 'A számítógépes kultúra küszöbén' című szimpóziumának 'Miként hat az Internet és a nem személyes kommunikáció a személyiségre?' kerekasztalán elhangzottak.)
Néhány éve a sajtóban és médiában egyre gyakrabban olvashatunk, hallhatunk az Internetről. Ezekből a tudósításokból az derül ki, hogy egy teljesen új világ küszöbén állunk. Az Internet megváltoztatja hétköznapjainkat, sőt megváltoztatja az embereket. Ez a megközelítés érthető. Mert egyrészt valóban így is van: sokkal gyorsabban és egyszerűbben juthatunk információhoz. Érthető ez akkor is, ha a média szemszögéből nézzük a dolgokat: nem számolhatnak be arról a lapok, hogy íme, megjelent egy újabb számítógép, de semmi különös nincs benne, csak éppen gyorsabb, mint az előzőek. Vagy azt sem mondhatják, hogy összekötöttük a számítógépeinket, és tudunk leveleket küldeni, amit persze eddig is tudtunk, csak sokkal lassabban. A dolog természeténél fogva érthető, hogy az újdonságok kapnak kiemelt szerepet (és figyelmet), némiképp eltúlozva az újdonság erejét.
Most viszont, amikor már a csapból is az folyik, hogy egy újabb technikai forradalmat élünk át, hír értéke lehet annak is, hogy nincs is igazán semmi újdonság az Internetben. Amellett fogok érvelni, hogy mindezek az új funkciók egyáltalán nem olyan újak. (Hasonló szellemű, de más tartalmú írás jelent meg pl. Z. Karvalics László tollából (Z. Karvalics, 1999) ) Az írás másik fontos üzenete az, hogy mindazok a sokak által hangoztatott káros és ártalmas mechanizmusok, amelyeket az Internet veszélyeként szoktak egyesek emlegetni, egyáltalán nem az Internet veszélyei, hanem régen velünk élő veszélyek, amelyek az Interneten is megjelennek. Elsősorban a negatív hangokra koncentrálok, és megpróbálom bemutatni, hogy a gondok nem az Internettel születtek, vagy éppen a problémák nem is problémák igazán. (Természetesen nem csak negatív hangok hallatszanak az Internet jellemzésekor. A sokszínűségről lásd pl. Fehér (1999).)
Megbízhatóság
"Nem tudhatjuk, hogy ki van a túloldalon, kivel levelezünk, kivel beszélgetünk." - hangoztatják azok, akik óvatosságra intenek az Internettel kapcsolatban. Amikor 30 évvel ezelőtt levelet írtunk, nem tudhattuk, hogy kik néznek még bele, hogy cenzúráznak-e, hogy a kapott levél hiteles-e. Amikor manapság egy emailt küldünk valamelyik ismerősünknek, az esetek döntő többségében valóban az fogja megkapni, akinek küldtük, és valóban ő is fog válaszolni. Persze, sokan mondhatják erre, hogy számtalan történetet hallhattunk már, miszerint valaki más címével visszaélve komoly galibát okozott. Ez így is van, de nem mutatna nagyon jól egy olyan hír az újságban, hogy "R.M. elküldte elektronikus levelét N.D.-nek. A levelet valóan N.D. kapta meg, és válaszolt rá. A választ valóban R.M. olvasta." Ez nem túl izgalmas, pedig általában ez a helyzet, még akkor is, ha a csalások és hamisítások gyakoribbak is az Interneten. Ez utóbbi azt is jelenti egyben, hogy csalások és hamisítások korábban is voltak. Az Internet annyiban változtatta meg a dolgot, hogy könnyebb hamisítani levelet, és főként most egy korai korszakban hiszékenyebbek vagyunk - gondoljunk csak azokra a hagyományos levelekre a postaládánkban, amelyeken értesítenek bennünket, hogy 2.000.000 forintot nyertünk. Ezeknek nem nagyon szoktunk hinni, és nem okoz fejtörést a hitelesség problémája.
Hitelesség
"Nem lehetünk biztosak abban, hogy az Internetről szerzett információ hiteles információ-e."
Mint ahogyan nem lehetünk biztosak a könyvekben olvasottakban sem, vagy a tévében hallottakban sem. Azonban megtanulunk olyan eljárásokat, amellyel ez a bizonytalanság csökkenthető: megnézzük, hogy melyik kiadó adta ki a könyvet, ki volt a lektor, sorozatszerkesztő, ki a szerző, ki ír utószót a műhöz, melyik tévé melyik műsoráról van szó, stb. Mindezek szerint értékeljük a kapott információt. Az Interneten (főként a weben) elérhető információkat sem kell fenntartások nélkül kezelnünk. Ugyanúgy megnézhetjük, hogy kinek a weblapján találjuk az adatokat, ki ajánlotta, honnan jutottunk el oda.
Valóságérzék elvesztése
"Azok, akik sok időt töltenek az Interneten, a virtuális valóságban, elveszítik realitás érzéküket."
Amikor egy kisgyerek mintha játékot játszik (pl. a banán, amit a kezében fog, a játék során telefonként funkcionál), nem szoktuk azt mondani, hogy ez nincsen jó hatással rá, mert a gyereknek meg kellene tanulnia, hogy a banán az banán, és nem telefon. Nem félünk attól, hogy elveszíti realitásérzékét. Ez egy természetes és szükséges módja a tanulásnak.
Vagy egy teljesen más példa: számos terápia és tréning arra épít, hogy egy mesterséges és védett környezetben eljátszhatunk dolgokat. Ha nekem problémám van a főnökömmel, de nem tudom neki elmondani, akkor egy védett helyzetben (ahol a főnök sincs ott) eljátszhatom, hogy mit mondanék neki, megtapasztalhatom, hogy miért nehéz erről beszélni, hogy vajon hogyan érezném magam utána, mit kellene másként mondanom. Ha nekem problémáim vannak párkapcsolatok kialakításában, akkor egy virtuális környezetben kipróbálhatom magam, hogy milyen lehet, ha elengedem magam, hogyan reagálnak erre mások, stb. Ebben a virtuális valóságban kipróbálhatok tehát olyan dolgokat, amit később majd a valóságban hasznosíthatok. Nem állítom azt, hogy az Internetnek terápiás hatása van, pusztán azt, hogy lehet - de ettől többet a kritikusok sem állíthatnak. A választ empirikus munkák adhatják meg.
A probléma tisztázásához azt is érdemes szem előtt tartanunk, hogy az Internet nagyobbik része egyáltalán nem virtuális. Amikor a korábbról ismert barátomnak írok, nem egy bármilyen szerepet felvevő személyként írom és nem egy bármilyen szerepet felvevő személynek. Ha egy másik egyetem professzorának írok levelet, nem fogok vele játékba keveredni, mint egy csevegő csatornában tehetném, mert tudom, hogy kinek mi a szerepe. Ha meg akarjuk határozni, hogy a virtualitás hol érvényesül, első körben két területet találhatunk: az egyik a chat, a másik a hálózati játékok. Mindkét esetben a résztvevők tudják, hogy nem valóságról van szó. A csevegők tisztában vannak azzal, hogy a csatornában jelen lévő 6 nő közül talán csak 4 valóban az, és hogy a személyiség bizonyos részei nem fontosak, és nem is kell úgy értenünk, ahogyan azt nem virtuális közegben értenénk. Vagyis ahol a virtualitás valóban megjelenik, ott a résztvevők tudják, hogy virtualitásról van szó, és ekként is kezelik. (Ez nem túl nehéz dolog: kisiskolások nagyon pontosan tudják, hogy az esti híradóban látott vér valódi, míg az utána következő filmben látható vér csak "virtuális".)
Elidegenedés
"A számítógép előtt ülők egyre több időt töltenek virtuális kapcsolataikban, megfeledkezve a valós világról."
Hasonlóképp, amikor valaki könyvet olvas, akkor egy sarokban gubbaszt, egy fekete tintás fehér lapra mered, és teljesen megfeledkezik magáról. Ahelyett, hogy valódi társaságot keresne, valódi beszélgetéseket folytatna, mások történetein rágódik, és más gondolatait fogadja be. Sőt, tovább is mehetünk. Amikor a számítógép előtt ül, akkor legalább aktívan részt vesz a cselekményben (egy kalandjátékban vagy egy interaktív szappanoperában), míg a könyv felett ülve csak passzívan fogadja be az eseményeket - micsoda károkat okozhat ez a személyiség fejlődésének. Talán ez a példa mutatja a legérzékletesebben, hogy az Internettől való félelmeink mennyire irracionálisak. Azok, akik ódákat zengenek az olvasás örömeiről, és kárhoztatják a számítógépet, hogy elveszi az időt az olvasástól, ugyanazok kárhoztatják az Internetet, mert fantáziátlanná, csökevényessé, magunkba fordulttá tesz. Az érvekben semmi ráció nincs, hiszen ugyanazok az érvek a könyv hasznosságát is alátámaszthatják, de ugyanúgy érvényesek lehetnek a számítógépre. Ha néhány száz évvel korábbra tekintünk, akkor valóban azt láthatjuk, mint arra Pléh Csaba is felhívta a figyelmet a kerekasztal vitájában, hogy a könyv megjelenése akkor ugyanolyan ellenállást váltott ki (ha nem hevesebbet), mint ma az Internet és számítógépek széles körű használata.
Azon kívül, hogy hamis az érvelés, megint elmondható, hogy nem új jelenségről van szó. A televíziózás sok időt elvett más időtöltéstől, kevesebbet olvasunk, járunk társaságba. A könyvolvasás ugyanígy elvett időt attól, hogy másokkal beszélgessünk, hogy pl. az öregektől tanuljunk, stb. Talán csak annak örülhetnek a tévéellenzők, hogy az Internet megjelenésével kevesebbet tévézünk.
Más példák egyébként épp az ellenkezőjét mutatják: azok az emberek, akik pl. valamilyen levelezési listán, fórumon, csevegőben ismerkedtek meg, később a valódi világban is találkozni akarnak (lásd pl. Turóczi (1999) beszámolóját, vagy Wesselényi (1999) írása a virtuálisan induló, de annál valóságosabban folytatódó párkapcsolatokról). Mindezzel ismét nem akarom azt állítani, hogy az Internet ilyetén használatának egyértelmű előnyei vannak. Csak azt állítom, hogy elképzelhető (és valóban létezik is) ellenkező eredményű hatás, és a tapasztalatnak kell eldöntenie, hogy mi valójában a helyzet.
Identitás elvesztése
"Az Internetet használók mivel valóban bármilyen szerepet felvehetnek, egy idő után elveszítik valódi identitásukat."
Amikor emailt írok, nem szoktam más nevében aláírni, vagy kiküldeni, és a többségünk valószínűleg szintén így van ezzel. Kétség kívül könnyebb az Interneten nem a saját nevünkkel emailt írni, de a névtelen levelek és csalások (lásd Hitelesség) nem új problémák.
Az identitás "elvesztése" mindazonáltal elsősorban a csevegőkben, fórumokon, levelezési listákon fordul elő. Számos megfigyelés viszont azt mutatja, hogy a résztvevők nagyon is érzékenyek az identitásukat kifejező jelzésekre. Így például a név, amit a csevegő csatorna használatához felvesznek, fontos kellékké válik az identitás kifejezésében. Vagy azokban a csatornákon, ahol a néven kívül egy kis ikont (avatart) is választhatnak magunknak, amit a többiek látnak, ott ez az ikon szintén az identitás fontos kifejezőjévé válik. Egyáltalán nem örülnek ilyenkor, ha valaki ugyanazzal az ikonnal jelenik meg, amit az eredeti "tulajdonos" saját magának dolgozott ki, rajzolt meg (Suler, 1999).
Tovább is vihetjük ezt a gondolatot. Saját mélyebb, igazi identitásunk (már ha feltesszük, hogy van ilyen) a hétköznapi helyzetekben nem nyilvánulhat meg, mert nem olyan szerepben, munkakörben vagyunk, vagy nem rendelkezünk az ahhoz megfelelő külsővel. Ezzel szemben egy virtuális közegben tulajdonképpen csak a belsőnk számít. Vagyis éppen az Interneten lehetünk "igaziak", míg a valós életben ezt csak bizonyos megkötésekkel tudjuk megvalósítani.
Agresszió
"Az Internetes játékok (és általában a számítógépes játékok) agresszívvé tesznek."
Számos vizsgálat azt mutatja, hogy ez valóban így lehet (lásd pl. Sindelyes (2000) összefoglalóját). Számos vizsgálat azonban korábban azt is kimutatta, hogy a televízióban látott erőszak is agresszívabbá tehet. Nem állítom tehát azt, hogy nincs ilyen veszély, pusztán csak azt, hogy ez sem új probléma, és nem az Internettel jelent meg. A védekezés is egyébként hasonló tendenciákat mutat, mint a televízió esetében. Egyes agresszív játékokat egyes államokban betiltanak, vagy csak egy "lágyabb" változatát engedik megjelenni (pl. emberek helyett csak robotokat gázolhatunk el az autónkkal). Az Interneten megoldást jelentenek a web böngészőkbe beépített szűrők, vagy a helyi hálózatokban a szűrő szerepét is betöltő proxy-k, esetleg ideológiai megfontolásokból való korlátozások (pl. Kínában vagy egyes iszlám államokban). Másik megoldás lehet, ha a játéknak együtt érhető el az agresszív és a szelíd változata, és egy kód segítségével lehet az egyikről a másikra átkapcsolni, amelyet jó esetben a szülő kontrollálhat.
Patológiák és szélsőségek
"Az Interneten veszélyes gyorsasággal terjed a gyermek pornográfia, a szexuális patológiák egyéb formái, a szélsőséges politikai nézetek vagy éppen az Internet függők száma emelkedik meredeken."
Mint ahogy a hagyományos módokon is történik. Nem újdonság, hogy a szex csevegő csatorna résztvevői beszélgetés közben éppenséggel önkielégítést végeznek. Ugyanez már ismert a telefonnál is (és nem csak a kifejezetten erre a célra szánt szexvonalak esetében, amint arról a pszichológiai segélyvonalak munkatársai időnként beszámolnak). Szélsőséges politikai nézetek egyébként is jelen vannak, csak éppen nekik is könnyebb pl. egy összejövetelt és masírozást az Interneten megszervezni. A gyermekpornográfia hasonlóképp korábban is virágzott. Az Internetnek talán lehet olyan előnye is, hogy a társadalomra veszélyes csoportokat könnyebb lefülelni - bár a titkosszolgálatok és állami intézmények csak mostanság kezdenek felocsúdni.
Az is jól ismert, hogy a paranoiások mindig megtalálták az éppen divatos technikai újdonságot, amelyen keresztül őket irányítják: rádió, radar, televízió, manapság pedig mobiltelefon és Internet.
Vádolják az Internetet azzal is, hogy sokan függővé válnak. Mint a tévénézők, vagy egyes hobbik "szerelmesei". Amint azt a szimpóziumon Purebl György is említette, a veszélyeztetettek köre azonos a hasonló függőségre hajlamosak körével: fiatalok, elsősorban férfiak, akik introvertáltak és szociálisan képességeik részben gyengébbek. Tehát ismét egy régi probléma új köntösben.
A kommunikáció elembertelenedése
"Az elektronikus kommunikáció nem teszi lehetővé, hogy az egyébként gazdag kommunikációs rendszerünk minden csatornáját kihasználjuk, elvész a nem verbális kommunikáció."
Csakúgy, mint korábban a hagyományos levélnél, a könyveknél vagy éppen a telefonnál. Mégis egy regény, egy könyv számtalan érzelmet tud átadni. Ezenkívül az Interneten is megjelennek a nem verbális jelzések pótlásának mechanizmusai. Ilyen például a csak az elektronikus kommunikációra jellemző smile-k. Ha nem tudjuk az egyéb csatornákat használni, akkor egyértelműbben fogalmazunk, vagy egyéb mechanizmusokat keresünk.
Információs tenger
"Az Interneten fellelhető információtengerben nem tudunk eligazodni, belefulladunk."
Hasonlóképp nem szoktuk az összes folyóiratot, tévécsatornát és könyvet végignézni, ha valamit keresünk, hiszen megvannak a megfelelő kereső eljárásaink: a könyvtárban a katalógus, a tévében a műsorajánlók és a műsorfüzetek, a folyóiratok közt a kedvencek, vagy minden médiánál az ismerősök vagy egyéb (megbízható) forrás ajánlásai. Az Interneten is kezdünk megtanulni hasonló eljárásokat: egyetemek honlapjai, tematikus kereső portálok (amit igen intenzíven használunk, különben nem lenne hatalmas üzlet), ismerősök vagy szakmai közösségek (pl. levelező listák) ajánlásai. Szó nincs arról, hogy elveszve bolyonganánk a világhálón.
Negatív utópiák
"Az internetezés, a távmunka és távoktatás és e-kereskedelem következményeként néhány évtized múlva az emberek már csak otthon fognak ülni a számítógépük előtt a monitorra meredve, minden kapcsolatuk ezen keresztül bonyolódik majd, igazi zombikká válnak (válunk)."
Nem ez az első negatív utópia, amely az emberiség jövőjét sötét színekkel festi le. Mindezzel együtt sok biztató jelet láthatunk magunk körül, ami azt mutatja, hogy az emberek hosszú távon tömegesen nem hajlandóak ilyen körülmények között élni, mert az evolúció olyan késztetéseket épített belénk, amelyek arra ösztökélnek bennünket, hogy keressük mások társaságát, és anélkül nyomorultul érezzük magunkat (magyarul lásd pl. Csányi (1999) vagy Diamond (1997) könyvét)
Nem számítógépes példa a diszkó, étterem vagy sörözők. Semmi olyat nem csinálunk elvileg ezeken a helyeken, amelyet otthon ne tudnánk megtenni: hallgathatunk otthon is zenét, a közértben megvehetnénk a vacsoránkat a sörrel egyetemben. Mégis az egyik fontos tényező, amely az elidegenedett városi kultúránkban az ilyen helyeket tömegével tartja fenn, a szociális kapcsolatok igénye. Talán nehéz azoknak elképzelniük, akik nem járnak diszkókba vagy hasonló helyekre, hogy ugyan milyen szociális kapcsolat jöhet létre a fülsiketítő zajban, ahol egyszerre vonaglanak az emberek, mégis a résztvevők motivációja főként a társas kapcsolatokra vonatkozik. Vagy a tánccal és zenével kapcsolatban utalhatunk ismét pl. Csányi (1999) elemzésére a csoporton belüli szinkronizációról.
Számítógépes példaként a távmunka és távoktatás kerülhet terítékre. Tölgyesi János a kerekasztal beszélgetése során egy fóliát mutatott, melyen városok listáját láthattuk, amely azokat a helyeket sorolta fel, ahol egy új technikai szabvány kidolgozói találkoztak. Vajon miért van szükségük a high-tech szakértőknek arra, hogy személyesen találkozzanak, és igen drágán utazzanak, amikor ha valakiknek, akkor nekik kisujjukban van a virtuális konferencia lebonyolításának technikai ismerete. Másik példa ugyancsak a szimpóziumról Pléh Csaba példája a Stanford egyetemről. A hallgatók nem arra kíváncsiak, hogy az oktatók mit tesznek a weblapjukra, hanem ők személyesen szeretnének a neves szakértőktől tanulni, ezért fizetnek horribilis összegeket a szülők. A Stanford egyetemen egyébként távoktatással is találkozhatunk, de azt csak műszaki embereknek tartják, akik nem otthonról, hanem a munkahelyükről követik a kurzusokat! Ha nem idegenkednénk nagyon attól, hogy otthon dolgozzunk és tanuljunk, elvágva más emberek társaságától, valószínűleg nagyobb karriert futott volna be mostanáig a távmunka és távoktatás.
Megemlíthetjük az Internet hőskorát is: köztudott, hogy a kezdet kezdetén, amikor az USA a hadászati alkalmazásból kiterjesztette a kutatásra-oktatásra az új technológiáját, eredetileg arra szánták az új hálózati megoldást, hogy a kutatók információt cserélhessenek. Hamarosan azonban túlsúlyba került az informális csevegés. Mert mi emberek ilyenek vagyunk.
Bemutattam néhány ellenérvet és ellen-ellenérvet a számítástechnikával és az Internettel kapcsolatban. Az ellenérvek nagy részénél arra próbáltam rávilágítani, hogy a károsnak vélt hatás nem egyszerűen az Internet "bűne". Miért gondolják akkor mégis sokan így? Az egyik ok vélhetően ugyanaz, amely megerősíti a más csoportok elleni előítéleteket.
Kisebbségi csoportokkal szemben az egyik mechanizmus, amely az előítéletet megerősíti, azon alapszik, hogy amikor a csoport tagjánál valamilyen tulajdonságot vagy viselkedést fellelnek, akkor ezt a csoporthoz kapcsolják, míg ha más, csoporton kívüli személlyel történik ez, akkor nem kapcsolják másik csoporthoz. Például Magyarországon, ha egy roma származású ember bűncselekményt követ el, akkor sokan azt gondolják, azért történt ez, mert az illető roma, míg ha nem roma követi el a bűncselekményt, akkor az azért történt, mert "bűnöző", nem azért, mert "magyar". Hasonló dolog történik ilyen szempontból az Internettel kapcsolatban: ha valamilyen negatív eseményről hallunk (pl. gyermekpornográfia az Interneten), hajlamosabbak vagyunk azt gondolni, hogy mindez az Internet hibája, és nem azért, mert ez Internettől független, embereket általában érintő probléma.
A fentebb felsorolt ellenérvekre adott ellenérvek jó része csak spekuláció, és csak annyit mond, hogy gondolhatjuk az Internetet legalább olyannyira jogosan "ártatlannak", mint amennyire "bűnösnek". Azt sem szeretném állítani, hogy a fent felsorolt veszélyek nem léteznek. Azt gondolom, hogy léteznek, csak éppen ez nem az Internet specialitása, amiért azt kárhoztatni kellene. Ugyanúgy foglalkozni kell velük, mint ha nem az Interneten lennének, és időnként speciális választ adni rájuk (pl. elektronikus aláírás vagy a tartalmak szűrése és ellenőrzése). Hogy az érvek közül melyik áll közelebb a hétköznapokban tapasztalt eseményekhez, azt majd az idő és további empirikus kutatások dönthetik el.
Csányi Vilmos (1999): Az emberi természet. Budapest, Vince kiadó
Fehér Katalin (1999): Metaforák a virtuális valóság jellemzésére a magyar sajtóban. JEL-KÉP, 1999/4
Jared Diamond (1997): Miért élvezet a szex? Budapest, Kulturtrade kiadó
Sindelyes András (2000): Számítógépes játékok és erőszak, Pszichológia Online, web: http://www.pszichologia.hu/cikk/jatero.htm
Suler, John (1999): The Psychology of Avatars and Graphical Space in Multimedia Chat Communities, web: http://www.rider.edu/users/psycyber/psyav.html
Turóczi Attila (1999): Baráti csevegés, Pszichológia Online, web: http://www.pszichologia.hu/cikk/tv2sms.htm
Wesselényi Andrea (1999) Szerelmesek kikötője. Internet Kalauz, 1999/4
Z.Karvalics László (1999) Nincs új a Net alatt, Internet Kalauz, 1999/4