Korunk árufetisiszta világában a „telefontér" fogalmában az a különös, hogy senkinek sem képezi a tulajdonát: nem birtokolják sem a telefontársaságok, mivel ezek csak szolgáltatást nyújtanak, sem a kormányok, amelyek csupán beleavatkoznak, szimatolnak és szabályoznak, sem a felhasználók, akik olyan természetesnek veszik, mint az esôt vagy az elektromosságot. És itt van a probléma: a közszolgáltatások, illetve nyilvános terek nem tartoznak a legnagyobb profittermelésre irányuló politikák tárgykörébe. Az olyan olcsó és alacsony minôségû kétirányú kommunikációs rendszerekben, mint a telefon, az értéknövelô szolgáltatások rendkívül korlátozottak, és a növekedés az olyan telített piacokon, mint amilyenek Észak-Amerika és Nyugat-Európa, erôsen lelassult. A legtöbb telefonfelhasználó csupán beszélni akar egymással, illetve néhány faxot akar küldeni ide-oda. A torta túlságosan kicsi, és a dereguláció következtében túl sokan akarnak enni belôle. A megoldás talán ez lehet: növeljük meg a sávszélességet! A nagyobb sávszélesség bevezetésével a telefonteret alkalmassá tehetjük a kereskedelmi propaganda céljaira, információs és szórakoztató eszközökkel tölthetjük meg, bevásárlóközponttá alakíthatjuk. A megnövelt sávszélesség nem nagyon érdekli azokat, akik csupán beszélni szeretnének egymással, ôk pedig még ennél is kevésbé érdeklik az új telekommunikációs társaságokat, amelyek profitjuk zömét az általuk on-line értékesített vagy bérbe adott termékekbôl és szolgáltatásokból szerzik. Ezek a társaságok valójában interaktív kábeltelevíziót akarnak, amelynél az interaktivitás a hálózaton keresztül történô vásárlásra, a videojátékokra és a fizetett filmvetítésekre korlátozódik; a telefon csupán ráadás, mivel jóformán semmi tér-, illetve kábeligénye nincs. Az Infobahn ebben a megfogalmazásban valamivel több, mint a hálózaton keresztül megrendelhetô, illetve megvásárolható és fogyasztható termékek, szolgáltatások, információs és szórakoztató eszközök katalógusa. Mr. Gore szupersztrádája igazi elektronikus „Golden Mile", amelyen úgy tudunk végighajtani, mint bármelyik elõvárosi bevásárlósoron, ha szórakozásra, szexre, kikapcsolódásra vagy élelmiszerekre van szükségünk.
A szupersztráda valójában egyszerûen a nyugati szociális és kulturális viselkedés aspektusait vetíti bele az új elektronikus kommunikációs rendszerekbe. Mint metafora attól vonzó, hogy azt sugallja, minden pontosan úgy lesz, ahogy megszoktuk, csak sokkal, de sokkal jobb kiadásban: ez a rendszer sokkal kényelmesebb, sokkal testhezállóbb lesz, sokkal több otthoni szórakozást nyújt, megkönnyíti a bevásárlást, csökkenti az utazgatást. Az átlag középosztályi család otthonának minden pontján megtalálható tv-képernyôk olyan ablakokká válnak, amelyeken át majd a megfelelô adatforgalomhoz kikövezett cyberspace-re nyílik kilátás. Az irodai dolgozók aznapi feladataikat a reggelinél lehívhatják, majd a nyolcórás munkanap végén napi munkájuk eredményét az Infobahnon keresztül felküldhetik a vállalat nagyszámítógépébe, ezután pedig átugorhatnak „infotainment" (információs-szórakoztató) üzemmódba, és végigfuthatnak a fogyasztási cikkek adatainak 400 csatornáján. A villogó képernyô mögött ott van a hálózat, amely – csakúgy, mint a munkaerôt kímélô perifériák és csúcstechnológiai háztartási gépek – kizárólag azt a célt szolgálja, hogy a posztindusztriális korszak elõvárosi emberének életét kényelmesebbé tegye, a vállalatok pedig nagyobb haszonra tehessenek szert. Azt a tényt nem említik, hogy a hálózatok sávszélességének zömét most is az egymással kommunikáló, a humán „felhasználóktól" (programozóktól, illetve irányítóktól) teljesen független számítógépek foglalják le, és ez a tendencia egyre erôsödik. A számítógépek közötti óriási adatforgalom máris nehezíti a telefonhálózat mûködését, az összekapcsolt számítógépek – az Internet és más hálózatok, on-line adatbankok, az elektronikus posta stb. – pedig napról napra egyre jobban elárasztják. Egy 1992. évi becslés szerint az USA-ban az összes telefonhívások 50 százalékát már akkor is az egymással információcserét folytató számítógépek bonyolították le. A számítógépek közötti kommunikációhoz tehát szükségessé vált egy széles sávú és nagy sebességû hálózat. Az „Infobahn" elnevezés nagyon találó az ilyen száloptikás kábelhálózatra, amely egy szabvány protokoll alkalmazásával nagy mennyiségû digitális adatot továbbít nagy sebességgel a számítógépek között. Mr. Gore lineáris szupersztráda metaforája itt azonban ismét bajba kerül. A kétdimenziós adatáramlási térkép olyan, mint egy autóatlasz, amelyen az utakhoz hasonló adatpályák és kapcsolódási pontok az adathierarchiáknak és keresôútvonalaknak akár háromdimenziós interpretációjaként is értelmezhetôk. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a rendszer a csomópontoknak egy olyan „hálózata", amelyben a fény sebességével hatalmas adatmennyiségek lépnek egymással kölcsönhatásba, ezért nem nagyon hasonlít a szupersztrádára, akárhány forgalmi sáv, szint és többszintû keresztezôdés van is benne. A széles sávú adattovábbító rendszerek bevezetésével megjövendölt adathálózatot sokkal jobban írja le a cyberspace nemlineáris fogalma, amely az egymással szövevényt alkotó, szinte véletlenszerûen materializálódó és dematerializálódó adatoknak egy többdimenziós mátrixaként jelenik meg. Nehezen tudjuk magunkat „felhasználóként" elképzelni egy ilyen környezetben, de lehetünk résztvevôk vagy egyszerûen csak jelenlévôk is.
A szupersztráda metafora két alapfeltételezést foglal magába: egyrészt azt, hogy igazából semmi sem változott – annak ellenére, hogy ezek az új digitális és kommunikációs technológiák társadalmunk és kultúránk oly sok aspektusát forradalmasították; másrészt azt, hogy a gépesítés fejlesztésének programja teljes mértékben a humán „felhasználó" javát és kényelmét szolgálja. Ily módon a szupersztráda nemcsak az új technológiák kulturális elágazásaival nem tud mit kezdeni, de kritikátlanul és megalkuvóan támogatja az ember és gép közötti úr-szolga kapcsolatot is. Ha a monitort, illetve a tv-képernyôt a „datamobil" szélvédôjének tekintjük, és a humán „felhasználót" a hálózat fókuszpontjában található vezetôülésbe ültetjük, akkor az adott felhasználó és az adatáramlás közötti kölcsönhatást sztrádaszerûen jeleníthetjük meg. Az ember azonban ritkán van egyedül a hálózatban, és minden felhasználónak megvan a maga külön adatsztrádája, ezek pedig együttesen minden pillanatban újabb és újabb formában illeszkednek egymáshoz, az ösvények átláthatatlan szövevényét alkotva. Ennek következtében az információs tér a másodperc töredéke alatt formálódik át, ahogy a „felhasználó" a billentyûket nyomogatja. Ha a „felhasználót" a hálózat középpontjába helyezzük, és a hálózatot a „felhasználó" alkotásának és szolgájának tekintjük, akkor ez azt jelenti, hogy amennyiben egyik felhasználó sem aktív, a hálózat tétlen, csupán karbantartás-jellegû tevékenységet folytat, miközben arra vár, hogy valaki megnyomjon egy gombot, ahogyan a pénzbedobós játékautomaták várják, hogy érmét dobjanak a nyílásba. Ez természetesen abszurd elképzelés, mivel azt is tudjuk, hogy a számítógépes hálózatok – emberi közremûködéssel vagy anélkül – vezérlik az áram- és vízellátást, a szállítórendszereket, a leltárt és a könyvelést, a telefon- és kommunikációs hálózatokat, továbbá a világ pénzügyi rendszerének egész infrastruktúráját – a részvénypiacot, a biztosítást, a bankügyeket; a kormányzati, vállalati és katonai felügyeleti és szabályozási programokról már nem is beszélve.
Az új elektronikus média retorikájában az abszurditások és ellentmondások inkább a szabályt, mint a kivételt képezik. A szupersztráda metafora kétdimenziós megjelenítésének ostobasága semmiség például egy, az egész világot átfogó univerzális telefonhálózat nagyravágyó elképzelésének arroganciájához képest. Mindenki jól tudja, hogy a világ népességének kevesebb mint 10 százaléka rendelkezik saját telefonnal, és azt is tudjuk, hogy a ma élôk zöme számára a telefon elképzelhetetlen fényûzésnek számít. Ennek ellenére mégis hatalmas összegeket fektetnek be világméretû telekommunikációs programokba (amelyek többnyire értéknövelô szolgáltatásokat és perifériákat is alkalmaznak), mert abból a feltevésbôl indulnak ki, hogy a telefon ma már mindenütt, mindenféle célra rendelkezésre áll. Itt azonban kétfajta valóság kerül összeütközésbe: bolygónk és lakóinak valósága, illetve a felhasználók/fogyasztók által benépesített kommunikációs infrastruktúra virtuális világának valósága. Az emberiség túlnyomó többsége, mivel nincs telefonja és csekély a vásárlóereje, nem érheti el a „felhasználói/fogyasztói" státust, legfeljebb a mûholdról reá záporozó régi filmek és igénytelen tévékomédiák fogyasztója lehet. (Mára az olcsó rádió- és tv-készülékek váltották fel azt a zsák gyöngyöt és pár vég hitvány szövetet, amellyel egy vagy két évszázaddal ezelôtt országokat vettek meg, és ásták alá az Újvilág régi kultúráját.) Médiumok által uralt kultúránkban azonban a televíziós kép virtuális valósága olyan erôteljes, hogy a „médiavalóság" igazibb a valós élménynél, humanitásunk zöme pedig rejtve marad, csak szórványosan tûnik fel egyes természeti katasztrófák, háborúk vagy forradalmak idején; vagyis „hír" lesz belôle, és nyomorúsága az információs-szórakoztató médiumok árucikkévé válik. Az az elképesztô naivitás, amellyel a technológiától megszédült, de jóhiszemû, politikailag tisztességes és liberális Internet-felhasználó azt hiszi, hogy minden probléma megoldódik, ha majd mindenki benne lesz az egész világot behálózó kommunikációs szövevényben, a (poszt)modern médiakultúra jellegzetes tünete. Amikor a szupersztráda-propagandisták és cyberspace-bárók által ígért döbbenetes technológiai jövôrôl olvasunk vagy elmélkedünk, jól tesszük, ha nem feledkezünk meg arról, hogy mindez csak azokra vonatkozik, akik telefonnal, elektronikus berendezésekkel és vásárlóerôvel rendelkeznek.
Az igazi konfliktust és zûrzavart azonban ember és gép kapcsolatának ontológiai problémája jelenti. A mechanikus és elektronikus berendezések fejlôdésének története valójában a fémbôl vagy szilikonból készült „rabszolgák", az emberfeletti erôvel és szívóssággal bíró, engedelmes automaták története. Ebben a gondolatrendszerben például a mesterséges intelligencia és a robotok terén végzett kutatásokat az önállóan cselekvô humanoid szolgák létrehozásáról szóló ôsrégi álom részeként foghatjuk fel. Maga a számítógép is egy ilyen program eredménye: a cél az volt, hogy engedelmes számfaló automatákat építsenek, amelyek majd elvégzik a bonyolult matematikai számítások keserves rabszolgamunkáját. A számítógépek és robotok fejlesztésén dolgozó tudósok, teoretikusok és kutatók közül sokan még mindig azt hiszik, hogy amin vagy amivel dolgoznak, azok protézisjellegû elektronikus/mechanikus eszközök, vagyis az emberi agy és test kiterjesztései. Ahogy a robotokat rendszerint humanoidok formájában ábrázolják (bár világunk igazából tele van olyan robottípusú eszközökkel, amelyek zömét észre sem vesszük, mivel egyáltalán nincs emberi formájuk, ilyen például az iroda folyosóján elhelyezett kávéautomata, a központi fûtést szabályozó termosztát, a telefonba magnóról bejelentkezô hang), ugyanígy általában az emberi agy szolgál a legtöbb olyan leírás és magyarázat modelljéül, amely azt firtatja, milyen is lehet az igazi interaktív elektronikus („neurális") kommunikációs hálózat. Az emberi agy az intelligencia egyetlen olyan modellje, amelyet elismerünk, illetve tisztelünk még akkor is, ha azok az elektronikus eszközök, amelyeket magunk hoztunk létre, és amelyekre legfontosabb társadalmi, politikai és pénzügyi infrastruktúránk szabályozásának zömét rábízzuk, az emberi modelltôl feltûnôen eltérô intelligenciával rendelkeznek.
A számítógép-kutatók egyetértenek abban, hogy az emberi agy vagy bármely állat agya sokkal nagyobb információfeldolgozó kapacitással rendelkezik, mint akármely elképzelhetô intelligens gép. Az állati agy felfogóképességének zöme azonban a világban való mozgást és a világgal való kölcsönhatást szolgálja, miközben állandóan hatalmas, gyorsan változó információtömeget dolgoz fel. Sajnos, az emberi intelligenciát is telezsúfolják olyan, a figyelmet elvonó dolgok, mint például a szorongás, a nemiség, az öröm, a féltékenység – hogy a családról, a játékról, a karrierrôl vagy a kábítószerekrôl ne is beszéljünk. A számítógép viszont meglehetôsen közönyös a világgal szemben. Mivel a számítógépek többnyire nem mozgathatók, így csak ülnek és gondolkodnak, azaz feldolgozzák azokat az információkat, amelyeket a világban ügyesen mozgó, információkra vadászó, adatokat gyûjtô mobil közvetítôk, például az emberek hordanak össze.
Ezért ma már bizonyos értelemben az urak szolgálják ki saját „rabszolgáikat". A „rabszolgák" valójában olyan hatékonyan hajtják végre kijelölt feladataikat, hogy saját érdekünkben áll egyre „intelligensebbekké" és önállóbbakká tennünk ôket, hogy még több adminisztratív kulimunkát sózhassunk rájuk. Az is a mi érdekeinket szolgálja, hogy képessé tegyük a gépeket az egyre rafináltabb és leleményesebb betolakodók esetleges káros behatolásának érzékelésére és megakadályozására, ami azt jelenti, hogy bizonyos értelemben, ha csak egy kagyló szintjén is, de tudattal kell felruháznunk ôket.
Ha a gépi intelligencia modelljére vagy metaforájára van szükségünk, ezt olyan helyeken kell keresnünk, ahol az adatcsere rendkívül egyszerû formában (digitális kód) megy végbe olyan hálózatokban, amelyek az élet mozdulatlan vagy alig mozgó formáit kötik össze: erdôkben, kagylótelepeken, hangyabolyokban. Egy igazi hálózatban semmi sem mozog. Ha az adat egyszer már benne van a hálózatban, akkor mindenütt jelen van – nem változtatja a helyét semerre, és mi sem megyünk semerre, hogy megtaláljuk. Ez az, amit a mozgó ipari kultúrák olyan nehezen tudnak megérteni, és ettôl olyan izgalmas a cyberspace fogalma. Gibson Neumancerében a fôhôs „betör" a hálózatba. Ez a szereplô nem felhasználó, aki adatjármûvének volánjánál ülve végigrobog az Infobahnon – egyszerûen eltûnik a hálózatban, és az adatáramlat részévé válik.
A cyberspace azért tér el annyira a szupersztrádától, mert hiányzik belôle, vagy legalábbis háttérbe szorul az emberközpontúság. A cyberspace-t nem tudjuk vezérelni, nem szolgálja kényünket-kedvünket, és senki sem vezeti. A cyberspace nem kelti bennünk azt az érzést, hogy ha az emberi lények hirtelen megszûnnének létezni, vagy valamiféle nukleáris baklövés által elpusztítanák önmagukat, akkor velük együtt a cyberspace-t alkotó számítógép-hálózat is eltûnne. A cyberspace azt feltételezi, hogy az általunk épített gépek hamarosan valamilyen, szinte mágikusan szinergikus ugrással kiszabadítják magukat alkotóik markából, hogy az általunk nagyvonalúan nekik épített kommunikációs hálózatok segítségével egy merôben új és más rendszerû univerzumot vagy természetet hozzanak létre.
Lehet, hogy már meg is tették.