Gyermekek a digitális szakadék szélén

Sugata Mitra és Vivek Rana, egy vezetõ indiai számítógépes oktatásfejlesztõ cég munkatársai 1999 közepén különös kísérletbe kezdtek. Mivel székházukat egyetlen fal választotta el Új-Delhi számos nyomornegyedének egyikétõl, a fal túloldalára egy számítógépes kioszkot állítottak, élõ Internet-kapcsolattal, billentyûzet nélkül. Vajon mit fognak csinálni az angolul nem beszélõ, elsöprõ többségükben írástudatlan gyerekek? A szakemberek szándékosan nem adtak semmilyen információt a gép köré sereglõ 6-12 éves kölyköknek, a kérdésekre legfeljebb annyit válaszoltak, hogy ez egy érdekes gép, próbálják ki – majd elmentek.

Az ismeretlen géppel magukra hagyott gyerekek néhány óra alatt megtanulták az egér használatát. A következõ két-három napban egyenként végigpróbálták az összes menüpontot, majd elkezdtek érdekes oldalakat látogatni (amelyeket következetesen “csatornának” neveztek egymás között, mintha tévéznének). Egyetlen éjszaka alatt beállították és mûködésbe hozták a képernyõn az órát. Kicserélték a bejelentkezõ képernyõt. Teljesen egyedi és saját szótárat alkottak a használathoz. Megnézték a horoszkópjukat a naidunia.com-on, az észak-indiai hindi újság honlapján. Megtanultak rajzolni, saját foldereket létrehozni. A tíz nap múlva visszatérõ tudósok nem akartak hinni a szemüknek: a gyerekek az egér használatával szövegeket alkottak, olyan funkció (az ún. Character map) felhasználásával, amelyrõl még a szakember sem tudott. Diadalmasan sajátították el mindenfajta pedagógusi beavatkozás nélkül a géphasználat alapkészségeit, valahogy úgy, ahogyan horgászni tanulnak.

A szülõk, akik kezdetben szkeptikusak voltak (ha nem ad enni a gép, akkor mire jó?) a kísérlet végén már ragaszkodtak hozzá, hogy a kioszk ott maradjon, mert felismerték és megérezték, hogy gyerekeiknek ez jó. Hamarosan tanáruk is akadt, egy véletlenül a kioszkhoz keveredõ másodéves egyetemista fiú személyében, aki számítógépes ismereteit India “nyílt egyetemén”, az IGNOU-ban szerezte, és akitõl – mint a dologhoz az egész nyomortelepen egyedüliként “értõ” nagy tekintélyû embertõl – mindent meg lehetett kérdezni. A kísérlet kezdetétõl számított egy hónap múlva a gyerekek már mindent tudtak, amit egy alapfokú számítógépes kurzus résztvevõi, sõt, annál sokkal többet.

A kísérlet pedagógiai tapasztalatait Mitra és kollégái a MIE (Minimally Invasive Education, Legcsekélyebb Beavatkozással végzett Oktatás) programjában összegezték. A kormány felfigyelt a dologra, és hároméves program keretében további hat kioszk felállítását támogatja Delhi legszegényebb negyedeiben, darabonként öt-öt géppel. Hasonlóképpen támogatja egyedi tartalmak elkészítését és felvitelét, amelyek helyi közösségi információkat, fontos egészségügyi tanácsokat, oktatási programokat tartalmaznak. Mód nyílik e-mail-küldésre és rövid (közérdekû tájékoztató) videofilmek megtekintésére.

Evvel egyidõben Mamar Mukhopadhyay és csoportja egy nyugat-bengáliai falucska, Udang iskolájában fogtak kísérletbe. Néhány számítógépet raktak le a falu iskolájában, és minimális segítséget nyújtva a tanuláshoz, magukra hagyták a gyerekeket és a tanárokat a gépekkel. Amikor azok az új-delhi utcagyerekekhez hasonlóan saját erõbõl megtanulták a használatot, immár az õ segítségükkel lehetett adatbázisokat készíteni (és késõbb felhasználni) a helyi információforrásokról és az egészségügy különbözõ kérdéseirõl.

Abban az Indiában, ahol az iskolák nagy százalékában nincs tanár, ahol számtalan helyen nincs iskolaépület, reális jövõképnek tûnik a MIE-program. A következtetések levonásával várni kell ugyan, de már az is nagy elõrelépésnek számít, hogy egy szabadtéri, a trópusi körülményeknek ellenálló kioszk és számítógép prototípusát sikerült kifejleszteni.

Kambodzsa elszigetelt, határmenti tartományában, Preah Viharban amerikai segítséggel három falusi iskola jutott nap-energiával üzemeltetett számítógéphez és mûholdas Internet-kapcsolathoz. A program egyszerre pedagógiai kísérlet és a “rendszer” tesztje is – vajon alkalmas-e arra, hogy tömegesen kezdjék használni az iskolákban?

Mielõtt a legégetõbb kérdéseket feltennénk, nézzünk még meg néhány hasonló példát. Kanadai segítséggel indult Internet-program a latin-amerikai utcagyerekek életkilátásainak javítására. Az Equadorban és Kolumbiában felállított “tele-központok” arra adtak módot a használatot észrevétlen gyorsasággal megtanuló gyerekeknek, hogy kicseréljék személyes tapasztalataikat és ezen keresztül megtalálják a megoldásokat saját problémáikra is (elsõsorban a tanuláshoz és az alternatív jövedelemszerzéshez segítõ információk révén). A gyerekek saját kiadványaikat, újságjaikat szerkesztik, és a kísérlet sikerén felbuzdulva a szervezõ alapítványok a latin-amerikai és karibi térség számos más országára is szeretnék kiterjeszteni a programot.

Az indiai és a latin-amerikai utcagyerekek számára megnyíló Internetes lehetõségekrõl magán az Interneten keresztül lehetett sokat és sokszor hallani – nem véletlen hát, hogy a különösen kegyetlen körülmények között felnövõ, állandó zaklatásoknak kitett zambiai gyerekek esetében is hasonló megoldásokat keresnek a helyi segítõ szervezetek, a Young Women Christian Association (YWCA) és a Children in Distress (CINDI).

Az ENSZ partner-programja Banglades, Benin, India, Kamerun és Vietnam kisiskolásait köti össze az Internet segítségével 16 ország 420 vállalkozó iskolájának nebulóival, akik kéthetes látogatások során, afféle utazó Internetes diák-nagykövetekként segítik az ismerkedést a hálózattal, a Web lehetõségeivel. A kapcsolat ezt követõen áthelyezõdik az e-mailekre.

Internet-képes számítógépek eljuttatását szervezi a harmadik világ országaiba a számtalan jótékonysági szervezetet tömörítõ Children’s Partnership program. A kanadai NetCorps program majdnem ezer fiatal kanadait röpít fél évre a világ különbözõ pontjaira, hogy ott létrehozzák az Internetes infrastruktúrát, vagy tanfolyamokkal segítsék a legszegényebbeket.

Vajon jelentenek-e bármit ezek a példák? Kínálhat-e tömeges életesély-javulást a számítógép és az Internet a legfejletlenebb, legszegényebb országok fiataljai számára? Ahol az éves átlagjövedelmet egyetlen számítógép ára is meghaladja? Ahol sok helyen nincs áram, ami a gépet táplálja. Ahol a telekommunikáció elemi formái is hiányoznak. Ahol még a népegészségügyi kérdések vannak napirenden, ahol az éhség elleni küzdelem köré épülnek a mindannapok. Csökkenthetõ-e az az – immár a digitális világra épülõ – szakadék, amely elválasztja egymástól a gazdagot és a szegényt?

Megfelelõ gazdasági-társadalmi elemzések, adatsorok és trend-elõrejelzések híján egyelõre túlnyomórészt érzelmi vagy ideológiai alapon születnek válaszok. Az ismertté vált kísérleti tapasztalatok alapján viszont óvatosan megfogalmazhatónak tûnik egy-két alapelv, amelyek birtokában néhány szemléleti fogódzó is kínálkozik a majdani vizsgálatokhoz.

1.   A digitális írástudás (computer literacy) elsajátítása ill. elsajátíthatósága kizárólag hozzáférés kérdése.

2.   A gyermekek (még az írástudatlanok is) gyakorlatilag a felnõttek segítsége nélkül képesek megtanulni alapvetõ funkciók használatát.

3.   Amennyiben a hálózati elérés biztosított, egyetlen lépcsõben válhat hálózati polgár (Netizen) a gyermekekbõl.

4.   A számítógép öröm- és élményszerzés forrása lehet a gyermekek számára, amely a kilátástalanság körülményei között értelmes és hasznos tevékenységet biztosít.

5.   Még az elemi számítógépes készségek és jártasságok is nagyban megnövelik a fiatal korosztály munkaerõpiaci esélyeit.

6.   Mivel a géphasználat fortélyait a világot felfedezõ gyermek természetes ösztönével, elõítéletektõl és félelmektõl mentesen, szinte észrevétlenül sajátítják el, a mindezt külsõdlegesként, “tanulásként”, kényszerként megélõ felnõtt társadalommal szemben a gyermekek által megtestesített generációs lehetõség jelenti a legnagyobb esélyt a digitális szakadék leküzdésére.

7.   A túlnépesedett fejlõdõ országok számára reális perspektíva az általuk alig fenntartható alapfokú oktatási rendszerek mellé (ritkábban helyére) a közösségi hozzáférésre épülõ és számítógépre alapozott öntevékeny tanulás formáinak elterjesztése.

S ha mindezek után azt gondoljuk, hogy az alacsony jövedelmû és a tudásfogyasztás csatornáiból ellátottsági, kulturális vagy földrajzi okok miatt kizárt gyerekek problémája kizárólag a legfejletlenebb országokat érinti, nagyot tévedünk. Az informatika szuperhatalmának tekintett, 50% feletti Internet-penetrációt felmutató Egyesült Államokban, ahol a latin háztartások több, mint 30%-a, a fekete háztartások több, mint 20%-a van már online-on, jelentések sora foglalkozik a gyermekeket veszélyeztetõ új keletû társadalmi szakadékkal. (Csak két példa 2000-bõl: The power of the Internet for Learning. Moving from promise to practice. Report of the Web-based Education Commission to the President and the Congress of United States. 2000 márciusában jelentette meg a The Children’s Partnership /TCP/ azt a nagy tanulmányát /Online Content for Low-Income and Underserved Americans: The Digital Divide’s New Frontier www.childrens partnership.org/, amelyben a hozzáférés lehetõségének biztosítása mellett a hasznos tartalmak kifejlesztésére helyezik a hangsúlyt.) A “digitális szakadék amerikai módra” témakört azonban mégsem száraz adatsorokkal, hanem egy, az indiaira némiképp emlékeztetõ, de azt persze amerikai környezetbe helyezõ esettel mutatjuk be.

A nyugat-virginiai Wetzel megye kistelepüléseinek rosszul ellátott iskolákba járó gyermekei a városok véráramától elvágva, a külvilággal való információs kapcsolatot egyedül az elavult könyvtártól remélhetik – evvel azonban rögtön hátrányba kerülnek kedvezõbb körülmények között felnövõ kortársaikhoz képest. A NETSchools program E-rate alprogramjának segítségével az iskolákból lokális hálózatokat szerveztek, valamennyi tanár és diák laptopot kapott, s ezek infravörös portjaival a tantermeken kívül a könyvtárban, de akár a büfében is Internet-kapcsolatot létesíthettek.

A kísérlet hatodik hónapjában a diákok 80%-a naponta létesített Internet-kapcsolatot. A diákok közül 144-en értek el átlag feletti eredményt valamennyi tárgyban a Stanford Achievment test alapján. A tanulás mellett a kertészeti szaktanácsoktól kezdve a Webes vakációtervezésig a hálózat a mindennapi tevékenységvilág részévé vált. A probléma ma már az, hogy a diákok otthon nem tudják használni a gépüket Internetezésre.

Az “infravörös porttal rendelkezõ laptop minden gyereknek” természetesen egészen más világról üzen, mint az “egyetlen számítógépes kioszk egy egész nyomornegyednek”. (És persze hasonló akciókat Bajorországtól Izlandon át Ausztráliáig nagyon sok helyen ismerünk.) A programok mögött azonban mégiscsak ugyanaz a szándék munkál: a lehetõségekhez képest esélyt biztosítani arra, hogy generációsan csökkenjen a digitális szakadék.

Z. Karvalics László

 

Vissza az elõzõ oldalra

Vissza a kezdõlapra

Elõre a következõ cikkre